Kalap alatt a világ

Forrás: Brassói Lapok Szerzõ: Bakó Zoltán

Vásárhelyütt ömlött, Balavásárán csak pityergett, Szentgyörgyön meg már hétágra sütött; Bözödújfalu mellett, ott, ahol a templomtorony meredez a tóból, vastagon száll a por az országúton. Ablakot fel, kusmolódik mélyebbre az anyósülésen tanult kollégám, mintha csak most látna porfelleget elõször, aztán hogy kiérünk a tó vonzáskörzetébõl maga tekeri le, merthát kibírhatatlan ez a dögmeleg, meg kell nyuvadni, morog, s közben vágyakozó pillantásokat vet az elmaradozó kopár tópart vadkempingezõire, akik jobb’ szeretik ezt a szinte élettelen, kiszáradt, falutemetõ-hangulatot árasztó helyet a tengerparti fastfoodos csinnadrattánál, ahol halászni (na jó, sporthorgászni) sem igen lehet. Elmarad a megyehatárt jelzõ oszlop, más világba, Székelyországba zöttyenünk be, ahol otthonvalóbb az út is, kõrisfák ágai integetnek hivogatón, s a porták elé faragott kapukat állítottak szívesfogadásos rovásokkal; a kéményekbõl imitt-amott illatos füst bodorodik a vasárnapi tyúkhúsleves zamatát igérõ biztonsággal, itt még a por szaga is illattá nemesül, s harisnyás-csizmás atyafiak tesznek rá még egy lapáttal a hangulatra. Kõrispatakra hozott Isten, legalábbis ezt mondja a felirat, hogy õ hozott, s úgy is lehet igaz, mármint abból a nyugalomból ítélve ami érkezéskor megszáll; amint bekanyarodunk az oskola elõtti híd elé, lajbis-csizmás, szalmakalapos, vendégrendezni kiállított férfiú igazítana ad hoc parkolóárnyékba, osztán hogy erõsködöm, miszerint én a kurtuj elõtt akarok, hát rámhagyja – menjek elébb, át a hídon, ejszen még találok egy helyet, bár piszkosul süt a nap, s felforr majd a bádogjárgány agyvize. Hát megyek. Juszt is. Sátortetõ alól szólongatnak, lépnénk oda egy-két-néhány forró pánkóra, pohár borra, de üstöllést, mert rögvest kezdõdik az ünnepség. A pánkó tényleg forró, fúvom róla a porcukrot – némbernek való az –, a bor meg olyan pirosas-féle, rosé, veres címkével (róla még késõbb leszek szólandó), futvást bekapunk kétmaréknyit a pánkóból, aztán sirülünk is béfelé a világ egyetlen szalmakalap múzeumának udvarára. Szõcs Lajcsit (nekem s még jónéhányaknak Lajcsi, a Nyájas Olvasónak az elsõ hús-vér találkozásig csak Lajos), az idõsebbet – merthogy van egy még idõsebb, meg egy küsebb, huszonéves, utóbbi a megkülönböztethetõség végett Lajcsika –, szilvafa árnyékában találom, amolyan tébláboló pózban, aszongya, ezt már rendezzék a fiatalok, övék a jövõ, somolyog a bajsza alatt. Ebbõl sejdítem, mint macska az esõt, hogy azért a karmesteri pálca az õ kezében van, csak a háttérbõl vezényel, a dobogót átadja a legkisebbnek, Lacinak, bajmolódjon õ a hivatalosságokkal. S Laci ügyesen bajmolódik, a százéves parasztházból öt évvel ezelõtt múzeummá avanzsált épület tornácáról szól a vendégekhez. Aztán Antal István, Hargita megyei képviselõ lép a szónoki emelvénnyé magasztosult tornácra, amolyan példázatot mond arról, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodva lépett ismét ki a világba Kõrispatak, s ugyanvalóst igaza lehet, mert a szalmából font kalapok révén röppent világgá a hír, miszerint itt van a világ eleddig egyetlen, Szõcs Lajcsi által pontosan öt évvel ezelõtt megálmodott-létrehozott szalmakalap-múzeuma. S ott van már a világhálón a falu, múzeumostúl, a Küsmöd patakból kiemelt néhányszáz furcsán-fura formájú, vízcsiszolta-kövestül, az aszfalttalan út mentében álló, hatszázlelkes falura odafigyelnek már mindenütt, ahol még – vagy már – magyar ember él. És nem csak. Eljárnak ide szalmafonást tanulni, Küsmöd-követ nézni, virtust, önbecsülést tanulni (olykor mostoha)anya-országiak, erdélyiek és partiumbéliek, elvetõdnek errefele nyíltelméjû, kíváncsi ókirályságbéliek, s menetrendszerûen jönnek odaátról, testvérfalvakból barátok, Kozárból, Edelénybõl, Somoskõújfaluból és Zalaapátiból. Olyan hely ez, amit nem lehet nem szeretni. Mert itt van, ugye, ez az Adorjáni Károly is, aki csak egy szalmakalapot vásárolni ugrott át ide odafentrõl a székely hegyek közül, aztán anélkül, hogy észrevette volna, ittragadt, lótenyésztést, lovastanfolyamokat mûvelni. Mert jönnek mostanság sokan, lovagolni, illetve fonni tanulni, vagy csak úgy, Erdély-látni, ezért aztán egy turistaszállót is kellett építeniük Szõcséknek, s ki kellett találni az elõjegyzést, mert különben nem lenne hol elhelyezni a sok vendéget. Visznek innen sokmindent, szalmakalapot, szalmadíszeket, de legfõbbképpen élményt, a globalizáció fagyába lélekmelegítõ emberséget, otthon-érzést. De hoznak is. A kazáriak most épp egy orvosirendelõ-berendezéssel érkeztek, csak úgy köszönömért, barátságból adta át polgármesterük, Molnár Katalin a kõrispatakiaknak, a vércukorszintet, az automata vérnyomásmérõt, EKG-készüléket, s hoztak volna többet is, ha a nagyobb gépeket a határról vissza nem térítendik éber vámosok. A községközpont, Etéd polgármestere, Tiboldi Elek szép szavakkal köszönte meg, ám nem tudni, hogy a kazáriak odafigyeltek-e erre a köszönetre, merthogy a polgármester asszony szerint õk már tulajdonképpen nem is vendégek, HAZAjönnek Kõrispatakra, immár öt esztendeje, és nemcsak Szõcsékhez, de az egész faluhoz. Kicsi a világ Az okosan rövidre szabott beszédek után Lajcsi kihozza az udvarra a világrekorder szalmakalapot, hadd nézegessék, fényképezkedjenek vele. Egy kis gond ugyan adódik, mert egyedül nem könnyû kezelni, hordozni a 2 méter átmérõjû, 2,65 kg súlyú kalapot, amit egyetlen ember font, négyen varrtak, s 14 nap alatt készült el. Lajcsi szerint 500 méter szalmafonat-nyersanyagot, 22 500 szalmaszálat, 1799 méter cérnát használtak fel hozzá. Szerencsét próbálnak többen is vele, a képviselõ is alábújik, két kézzel tartja, amíg fényképezzük, a múzeumalapító házigazda meg „körítésként” az egyediséget igazoló oklevelet lógatja be a képbe. Aztán, hogy kellõképppen kicsodál(koz)ta magát mindenki, körbejárjuk az udvart. Oszlopokon nyilak állnak, a világ csaknem minden részérõl származó helységnevekkel, országjelzéssel, meg a település Kõrispataktól számított távolságának jelölésével. Merthát, Kõrispatak a világ közepe, legalábbis nekünk az, mondja Lajcsi, s kicsiny lehet ez a fránya világ, mert már 300 ilyen tábla áll az udvaron, elmélkedem. Még annál is kisebb, okít, mert ide csak azok a települések kerültek ki, amelyeknek az idelátogató polgárai kérték. Legalább ötszáznak kellene lennie, de lehet, hogy még annál is többnek. Az udvaron mindeközben öreg és fiatalabb asszonyok, lányok fonják a szalmát, mintha épp semmi sem történne ezen az évfordulós szombaton. Van kitõl tanulnia az utánpótlásnak. Miközben a híd felé ballagunk, csíkszeredai kollégám mellé sodródom. Kicsi a világ. Aztán újabb régi, távolban élõ ismerõsökbe botlom. Fekete márványtábla, harminc névvel. Az elsõ és második világégés ki-tudja-melyik frontjain elesett kõrispataki áldozatai, akik hõsök voltak, mert engedelmeskedtek a hívó szónak, elmentek meghalni oda, ahova küldték õket, eleget téve az általuk érthetetlen, de mégis kötelezõnek elfogadott parancsnak, s akikre eddig csak a családok emlékeztek. Szõcs Lajos kezdeményezte, hogy emlékmûvet állítsanak nekik, hát összeadták rá a pénzt, s mostantól áll az emlékmû. Az avatáson a három kõrispataki felekezet mindhárom lelkésze imát mondott, katonadalokat fúttak a falubeliek, visszakerült a harminc honvéd a Küsmöd mellé, nevekben, emlékekben, visssza az élõ emlékezetbe, a falu élõ lelkébe. Aztán ott, kinn a hídfordulónál siklódiak, kibédiek, kõrispatakiak, táncoltak, színpadul a poros utat használván, merthát nem kell arra színpad, hogy együtt örüljünk egymásnak, meg aztán hajdanában, amikor még csak úgy, a maguk örömére ropták, akkor sem volt, minek hát agyonbonyolítani most a dolgokat. Színésznek valók a deszkák, álljanak õk rájuk. Fülöp Zoltán és Kosztándi Zsolt csíkszeredai színészek mûsorral, felszereléssel, meg istenáldotta jókedvvel érkeztek egy pöttömnyi kisbusszal, csak õk ketten, merthát ugye nyár van, az „aktorok” ilyenkor vagy szabadságolnak, vagy hakniznak szerteszét Erdélyországban. Olyan halálosan komolyra vették a figurát a vidám mûsorban, akárha a vásárhelyi Czifra Palota színpadán léptek volna a nagyérdemû elé. Innen ismerszik meg a vérbeli színész – a kõrispataki színpadon is úgy jádzik, mintha a Nemzeti közönsége elõtt állna. És volt nekem egy kis maszek-örömöm. Fülöp Zolival most, jó negyven esztendõ után futottunk össze, azóta, hogy a vásárhelyi Május 1 uszodából kilépve örök búcsút mondtam(tunk?) a versenyszerû sportlubickolásnak. Kicsi a világ, állapítom meg immár sokadszor, s egyre jobban hiszem, hogy így van. Doberdói üdvözlet A „kurtújban” terített asztal mellett mulatván az idõt megakadt a szemem a borosüveg Made in Kõrispatak vörös címkéjén. Hogyaszongya: „Üdvözlet Doberdóból. 1917-ben nagyapáink a székely hadosztállyal vereséget szenvedtek a doberdói ütközetben. A csatát elvesztették, de egy fajta bort nyertek, amit Mihályfi bornak neveznek, mert Mihályfi Elek késefákat hozva magával szökött meg a fogolytáborból. A Szalmakalap Múzeum megnyitásától Csatavesztett Bornak nevezzük, és most Önöket is szeretettel megkínáljuk egy pohár Csatavesztett Borral. Kedves Egészségükre” Szó szerint, és ennyi. Sem marcona hadfi, sem csatajelenet, még egy árvácska talján szõlõfürt sincs a címkén. És nem is kell! Így van ez jól. Már ha jól van. Mert a székely földbe oltott olasz késefa (késaljafa?) megcsökött, jellegében átalakult, székellyé keményedett, de eperízû szõlõt/bort terem ma is, csaknem száz esztendõvel sajátságos hadizsákmányoltatása után Kõrispatakon, mintegy vigasztalva a vereségért, az utána következõ hadd-ne-mondjam-miért, békekortyolmánnyá szelidítve az emlékezést, hajdani kõrispataki családok reménytelenségbe fúló gyászát. De az eperízen kívül benne van ebben a borban az is – értelme már nincs a múlt siratásának, igyunk, vidámodjunk, s építsünk múzeumokat, oskolákat, építsük fel magunknak a saját világunkat, amitõl világégések, vesztes csaták és háborúk sem tudtak megfosztani, mert értelme egyedül csak ennek van. Annál is inkább okunk van a nem-félni, nem szomorkodni, mert a kazáriak alpolgármestere érdekesen szólott az ünnepség elején. Azt mondta: erdélyi testvéreink, most segítsétek az anyaországiakat, mert mi most vagyunk bajban. Ennyit mondott, minden részletezés nélkül. Ha pedig ránk számítanak, akkor vagyunk, akkor számítunk, s ha kell, akkor segítünk is. Mert már mi csak ilyenek vagyunk.